12.01.2013

 ~ Hát azt hiszem el fog érkezni hamarosan a búcsú pillanata. Nem szeretném hosszúra húzni a történetet, ezért még maximum 2-3 rész lesz és VÉGE. :)

- Martina

xx ~

12.02.2013

/Emily szemszöge/

Féltem attól, ami Niall visszaérkezése után fog történni velem, de tudtam, hogy ha most nem, akkor soha sem tisztázzuk a dolgokat. Szinte 100 százalékig biztos voltam, abban, hogy Harry elmondta a köztünk történteket, annak ellenére, hogy ő jelentette ki, nem beszélünk senkinek sem a történtekről, főleg nem Niall-nek és Stephanie-nak. Miközben magamban formáltam a szavakat, hogy vajon hogyan is kérhetnék bocsánatot szerelmemtől, autózúgásra lettem figyelmes. Kinéztem Zayn nappalijának ablakán és megláttam a taxit, amiből Niall szállt ki. Tehát megérkezett.

Visszasétáltam a kanapéhoz, ahol a többiek is ültek.

- Műsor lesz – szóltam oda nekik  idegesen, miközben egy nagyot fújtam.

- Tessék? – kérdezett vissza Louis furcsán nézve.

- Majd meglátjátok – pillantottam szinte remegve az ajtóra, ami éppen kinyílt.

- Emily! – lépett be az ajtón Niall. Láttam rajta a zavartság, a szomorúság és az idegesség furcsa keveredését. – Beszélnünk kell! Most! – mutatott a konyha felé.

Halkan, lehajtott fejjel indultam el és féltem szemébe nézni. Innen már nincs megállás. Beléptem a konyha ajtaján és leültem a konyhapult mögé.

- Nem szeretnél elmondani nekem valamit? – vont kérdőre egyből és láttam rajta, hogy fáj neki.

- Niall! – álltam fel, mert nem tudtam nyugton ülni. Folyton járt az idegességtől a lábam. – Meg tudom magyarázni!

- Na tessék! – mutatott maga elé várakozóan. – Nem. Tudod mit? Nem kell megmagyaráznod. Pontosan tudom mi történt.

- Abból amit Harry elmondott? – kérdeztem ingerülten. – Tehát az én verziómat nem is akarod hallani?

- Nem Emily! – emelte fel a hangját. – Nincs több verzió. Egy verzió van, amiben ott az a „jelentéktelen” – mutatott ujjaival gúnyosan idézőjelet – kis csókocska, ami összetörte minden rólad alkotott illúziómat.

- Tehát egy illúzió vagyok neked? – kérdeztem könnyeimet visszatartva.

- Az. Életem legnagyobb illúziója – pillantott a cipőjére, majd felemelte fejét és rám nézett. Körülbelül egy méter távolság volt köztünk. – Azt hittem te más vagy. Hogy csak engem akarsz és úgy szeretsz, ahogy vagyok és azért aki vagyok. Azt hittem te nem csak egy fan vagy, aki a hírnevet akarja.

- Niall! Ne beszélj hülyeségeket! – mondtam hangosan, talán túl hangosan is. – Te is tudod, hogy én nem ez vagyok! Bántanak a szavaid.

- Engem meg tudod mi bánt? – támaszkodott mellettem a konyha pultnak. Még így is volt köztünk egy elég nagy távolság, mely most talán még távolabbinak is tűnt. – Az, hogy nem mondtad el – mondta halkan, szinte suttogva és ekkor láttam rajta először, azt az igazi szomorúságot. Azt, ami ketté töri a szívedet ha látod, de ha érzed, akkor marcangol és úgy tűnik, talán már soha nem lesz olyan semmi, mint volt. És talán már tényleg nem lesz olyan, mint volt.

- Mert akkor nem bántott volna, ha a szemedbe mondom, hogy a legjobb haverod bejött utánam a konyhába és azt mondta, hogy fogadott Zayn-nel, hogy engedem-e, hogy megcsókoljon?  És, hogy Zayn arra fogadott, hogy nem engedem, Harry pedig, hogy engedem? És, hogy Zayn nyert volna, ha ez az egész szarság igaz lett volna?  - kérdeztem kezeimet széttárva és éreztem, hogy  ahogy kimondom a szavakat szinte magamtól is undorodom. Láttam Niall-ön, hogy elgondolkodik, majd hirtelen az ajtóra néz, aminek háttal álltam. Hátra pillantottam és ott állt Steph. – Mit hallottál? – kérdeztem kapkodva.

- Mindent – gördült le egy könnycsepp arcán.

- Haragszol? – léptem felé egy lépést.

- Nem, rád nem. Harry-re. Nem elég, hogy ezt tette, még neked is bekavart. Én tudtam, hogy nem lesz hosszú életű ez a kapcsolat, de akkor megmondhatta volna ha nem szeret – nyelte vissza a sírást. – Azt hiszem én magatokra hagylak titeket. Ti sokkal nagyobb bajban vagytok, mint én. Sajnálom – mondta Niall-re nézve és megfordult, hogy kilépjen a konyhából.

- Hát még én – dünnyögte Niall, miután Steph kilépett az ajtón.

- Emlékszel még mit mondtam? – léptem vissza a pultot támasztó Niall-höz.

- Igen.

- És? – néztem rá kérdően.

- Mi és?

- Hiszel nekem? – kérdeztem kissé ingerülten.

- Hittem. Ma reggelig. Azt hittem te leszel a szerelem első látásra álom-párom. Hogy te leszel a lány, akivel mag megöregszem és sok kis Nialler-ünk és kis Emily-nk lesz és, hogy mindig ott leszünk egymásnak, ha a másik szomorú. Hittem egy közös jövőben. Hittem, hogy te nem csak egy vagy a több millió lány közül, hanem te vagy A LÁNY – emelte ki az utolsó szavakat.

- Még lehet sok kis Nialler-ünk – gyűlt könny a szemembe, ahogy kimondtam a szavakat. – Még lehetek az, aki mindig ott lesz neked és még lehetek A LÁNY. Te pedig lehetsz A SRÁC. Niall figyelj! – léptem hozzá közelebb és megpróbáltam megfogni kezeit. Meglepetésemre engedte és furcsamódon rá is szorított kezeimre. – Nem szabad így elengednünk ezt. Ezt az egészet.

- Nem szabadna tényleg – nézett rám és láttam a könnyeket szemében. – De talán jobb lenne.

Szavai meghökkentettek és egy, majd még egy lépést tettem hátra. Szinte beleszédültem abba, hogy így eldobná azt, amit oly sok szenvedés árán megszereztünk. A szerelmünk.

- Menj a picsába! – üvöltöttem meggyötörten, könnyes arccal és kirohantam a konyhából. Szó nélkül felkaptam a kabátom és kirohantam az ajtón..

/Niall szemszöge/

Fogalmam sincs, hogy volt erőm ezt kimondani és, hogy vajon hogyan jutott eszembe. Mire feleszméltem Emily már nem volt előttem. Utána rohantam a nappaliba, de nem volt ott.

Kétségbe esetten néztem körbe és ideges, értetlen arcokat találtam.

- Elment – mondta félre húzott szájjal Liam.

- Ember! – állt meg mellettem Zayn és megfogta mindkét vállam, úgy fordított maga felé. – Te vagy a legnagyobb ökör ezen a Földön, ha csak úgy futni hagyod. Hidd el nekem! Messze nem találsz nála szuperebb csajt. A lelkét kiteszi azért, hogy neked jó legyen te meg futni hagyod!? Gondolkozz már.

- De hát.. – dadogtam, mert nem tudtam kinyögni semmi értelmes dolgot.

- Nincs de hát! – pillantott rám a kanapáról Liam. – Mindent hallottunk. Nincsenek acélból a falak és az ajtók. Akarva, akaratlanuk is hallottunk Harry akciójáról és őszintén mondva én kinézem belőle. Tudod milyen, ha nem gondolkozik, csak cselekszik.

- Tudom – gondolkodtam el Liam szavain. Igaza van. Nem is tudom miért hittem neki. Talán azt hittem nem hazudna nekem.

- Akkor meg mire vársz? – kérdezte hirtelen Eleanor. – Fuss már utána világ bolondja! – mosolygott rám, majd az ajtó felé mutatott célzásul.

Vettem az adást. A dzsekim még mindig rajtam volt, nem kellett vele bajlódnom. Szinte feltéptem az ajtót, ahogy kiléptem rajta. Fogalmam sem volt merre induljak.

Kiléptem a kapun is és másodpercekig csak jobbra, majd ballra kapkodtam fejem. Találgattam, Emily vajon hová menne. Hová mennék Emily helyébe? Majd eszembe jutott. Van itt a közelbe egy játszótér. Imádja a hintákat. Nem sokan járnak oda. Főleg nem ilyen esős időben.

Kikanyarodtam a kaputól ballra majd végig futottam az utcán. Az utca végén még egyszer ballra fordultam és ott állt a játszótér. Pár fa és bokor választotta el a külvilágtól és az a drótkerítés, amit a gyerekek védelme érdekében húztak. Ahogy gondoltam. Emily ott ült az egyik hintában. Könyökeivel térdére támaszkodva ült, arcát pedig tenyerébe temette. Biztos voltam benn, hogy sír. Láttam, ahogy olyakor-olykor megrándul háta. Valószínűleg a sírás hatására.

Kinyitottam a kaput, ami beengedett a térre. A kapu nyikorgásán Em összerezzent, de nem nézett fel. Lassú, halk léptekkel közeledtem felé. Beleültem az egyik hintába. Egyik kezét leemelte arcáról és nem nézett fel csak a cipőmre pillantott, majd újra eltakarta arcát. Percekig ültünk így. Nem tudtam mit kellene mondanom. Nem vagyok a szavak embere és nem akartam megbántani egy rosszul irányzott mondatommal, így is elég bajt csináltam már ma. Végül Em törte meg a csendet.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte szipogva.

- Tudom, hogy szereted a hintákat és azt is, ha szomorú vagy mindig hintázni akarsz.

- És miért jöttél utánam? – kérdezte újból, még mindig szipogott. Oda nyújtottam neki egy zsebkendőt, amit el is vett.

- Meg kellene beszélnünk a történteket.

- Ja? – kérdezte rám pillantva, majd újra a földre nézett. – Nem ezt próbáltam mielőtt eljöttem volna? Vagy csak akkor érvényesek a dolgok, ha neked jut az eszedbe?

- Mondott valamit Liam, amin elgondolkoztam – álltam föl a hintából és Emily elé léptem.

- Mit mondott? – kérdezte fel pillantva rám. Leültem elé törökülésbe, majd kezeit kezeim közé fogtam és mélyen a szemébe néztem.

- Azt, hogy én vagyok a világon a legnagyobb barom, ha engedlek menni hagyni és rájöttem.. – elhallgattam, mert fojtogatott a fájdalom – tényleg igaza van. Egy barom vagyok. De én leszek a legszerencsésebb barom, ha meg tudsz nekem bocsátani, azokért a dolgokért, amiket a fejedhez vágtam.

- Igazad volt – törölte le egy könnycseppét. – Neked kellene nekem megbocsátani. Én szúrtam el mindent.

- Már régen megbocsátottam és nem te szúrtad el. Te csak ettől – mutattam magunkra – akartál megvédeni minket. A csalódástól.

- Niall tudod – kezdte Emily és féltem attól, amit mondani fog, pedig nem lett volna okom rá – mindent megbántam. Tudom, hogy újra meg kell tanulnod bízni bennem és, hogy sok mindent helyre kell hoznom. Tudom, hogy kerestél bennem valamit, ami most ketté de talán milliónyi darabra tört és nehéz lesz megragasztani, de hiszem, hogy menni fog. Semmi nem lesz már olyan, mint ez előtt.

- De lehet még jobb – térdeltem fel hozzá és kisöpörtem hajszálait könnyes arcából, majd lassú csókot leheltem ajkaira. – Sokkal jobb lesz. Érzem. Csak bíznunk kell benne.

- Ígérem nem leszek csak egy fan, ahogy te mondtad. Sokkal több leszek annál. Segítek helyre hozni ezt az egész dolgot közted és Harry között és mindent megoldunk. Ketten. Te és én.

- Csak te és én – suttogtam hajával játszva, majd újra megcsókoltam és úgy éreztem semmi és senki nem állhat közénk.