2012. 10. 28.
/Niall szemszöge/
A bőröndjeim már bepakolva álltak a nappaliban, a többiek csomagjai mellet. Az én gépem fog a leghamarabb indulni. El kell kezdenem a búcsúzkodást. Nem örökre fogok hazamenni, mégis olyan érzésem van, mintha nem jöhetnék vissza soha többet. Az Emily-vel eltöltött tegnap este után pedig még nehezebb itt hagynom Londont. Mégsincs senki és semmi, amiért jelen pillanatban itt maradnék, vagy úgy döntenék, hogy hamarabb visszajövök a városba. Talán Em, de őt sem ismerem még igazán. Nagyon nehéz ez az egész és nem érzem, hogy bárki is meg tudna érteni a családomon kívül. Nagyon szeretem a srácokat és tudom, hogy biztos együtt éreznek velem, de nem akarok a terhükre lenni, és azt sem akarom, hogy a kiborulásaimat nézegessék, ha éppen nem jött valami úgy össze, ahogy azt én akartam.
Kimentem a nappaliba és elkezdtem elköszönni a fiúktól. Hosszasan megöleltem és pár jó szóval hagytam ott őket. Lesétáltam a csomagjaimmal a taxihoz és a megszokott pörgős és vidám életem ellenére halkan beültem az autóba. A motor felzúgott és elindultunk. A visszapillantóból láttam, ahogy a srácok a taxim után néznek az ablakból, de nem akartam visszanézni rájuk. Ahogy a reptér felé tartottunk szinte utcánként jöttek az emlékek, melyek ehhez a helyhez kötnek. Már több, mint két éve élek itt. Jó és rossz emlékek egyaránt kötnek ide és a rosszakat nem tudom elfelejteni, akármennyire is szeretném. Az ablakból bámultam a várost és képek ezrei szaladtak át a fejem. Ekkor jöttem rá, hogy van miért, de inkább van kikért visszajönnöm. Az igaz rajongóimért, értük kell visszajönnöm. Ők és a fiúk tartották bennem a lelket a legszomorúbb pillanataimban és mindig ott voltak mellettem. Nélkülük most nem tartanék ott, ahol tartok.
Magán repülőgép helyett most inkább csak első osztályon utaztam és hagytam, hogy odajöjjenek hozzám az emberek, ha úgy gondolják.
Miután felszálltunk lenéztem a városra és egy halk „Viszlát London!” után lehúztam a sötétellőt az ablakon. Hirtelen eszembe jutott Emily és az, hogy még indulás előtt meg akartam tőle kérdezni telefonon, hogy van a lába. Azt hiszem ez már landolás utánra marad.
Pár órán belül megérkeztünk Dublinba. Mielőtt beültem volna a taxiba, kiosztottam néhány autogramot és készítettem pár képen az ott álló rajongókkal, azt hiszem ennyit megérdemeltek, ha már a hidegben csak rám vártak. A másfél órás kocsiút kicsit soknak tűnt egy szótlan taxisofőr és egy fiatal srác számára, aki sok idő után most láthatja a családját és barátait hosszabb időre. Még jó, hogy van nálam headset és tudok a telómon zenét hallgatni. Majdnem elfelejtettem, hogy fel kell hívnom Em-et, még jó, hogy zenét szerettem volna hallgatni.
Fél óra hosszas próbálkozás után sem vette fel Emily a telefont, valószínűleg még alszik vagy… egyszerűen nem akar velem beszélni. Bedugtam a fülhallgatót a telóba és bekapcsoltam Justin Bieber – Fall című dalát. Ez az egyik kedvencem tőle.
Zene hallgatás közben jó volt újra látni Írországot. Sokszor tettem már meg ezt a hosszú utat, de akkor általában nem taxival és nem egyedül. Újra vissza kell ahhoz szoknom, hogy most egy darabig nem lesz az a pörgés körülöttem, mint eddig volt. Imádom az ír tájat. Mindig mosolyogni van kedvem, amikor egy-egy állatot meglátok átszaladni az úton, vagy csak láthatom az itteni ritka naplementéket, ugyanis nem sokat süt a Nap de, ha látható, akkor gyönyörű. Nem is vettem észre mennyire belemerültem a tájba, csak amikor befordultunk Mullingar-ben az utcánkba.
- Csá haver! – üdvözöltek a taxiból kiszállva a barátaim. A barátok után egyből a szüleimhez rohantam és jó szorosan megöleltem őket.
- Kisfiam milyen rég láttunk – kezdte anya. Most jön a mennyit fogytál szöveg. – Mi van veled? Nem eszel? Milyen sovány vagy – nézett rám mérgesen. Na mondtam én, hogy az evést fogja felhozni.
- Jajj anyaa!! Ne már! Ennél többet képtelen vagyok kajálni. Minden utamba kerülő ételt felfalok, de tudod a koncerteken sokat ugrálunk és nagy a rohanás szóval.. Tényleg mi a kaja? – kérdeztem nevetve miközben a haverok kivették a bőröndjeimet a taxiból és elindultunk befelé.
- Sajnos itt nincs Nando’s, úgyhogy csak házilag készült kajával tudok szolgálni neked – válaszolta kérdésemre anya tettetett szomorúsággal arcán.
- Jajj én olyan nem eszek.. – mondtam komolyan, de nem bírtam és elnevettem magam. – Mindegy csak kaja legyen és a te főztödet szeretem a legjobban – öleltem át anyát és puszit nyomtam homlokára, majd odafordultam a barátaimhoz. – Bocsi skacok, de ma nagyon fáradt vagyok és pihenni szeretnék, de lesz egy csomó időnk az elkövetkező 1 vagy akár 2 hónapban a piálásra, szóval majd hívlak titeket úgy is rengeteg dolgot elszeretnék nektek mesélni – elköszöntem tőlük, majd újra szüleimhez szóltam. – Szokatlan lesz, amit most hallani fogtok tőlem, de most nem fogok enni, mert fel kell vinnem a cuccaim és nagyon fáradt vagyok. Alszom pár órát és majd utána minden egyes falatot bepótolok.
- Hát jó.. Akkor berakunk mindent a hűtőbe, az úgy sem megy el sehová – szólt apa és odajött hozzám. – Jó, hogy itthon vagy. Nagyon hiányoztál már – mondta könnyekkel teli szemekkel és átölelt. Nem bírtam ki. Nekem is könnybe lábadt szemem.
- Ti is nekem – megöleltem a szüleimet, majd felkaptam a bőröndjeim és felsiettem a szobámba, mert nem akartam sírni. Milyen szokatlan itt minden hazatértem alkalmával. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam és egy mélyet szippantottam a levegőből. – Szervusz Mullingar! – szóltam a városnak, majd bezártam az ablakot és lefeküdtem végre a SAJÁT ágyamba pihenni.
/Emily szemszöge/
Egész éjszaka Niall és az a puszi járt a fejembe, amit búcsúzásnál adtam neki. Nem tudom, hogy most ezt tolakodásnak vette-e. Bár, ha annak vette volna akkor tuti nem lenne 7 nem fogadott hívásom tőle. Annyira vissza akarom hívni, de nem tudom, hogy megérkezett-e már haza vagy még a repülőn ül. De ha a repülőn ül, akkor azért nem akarom hívni, mert úgy sem érném el, ha pedig már otthon van akkor pedig azért, mert nem szeretném zavarni. Legyen csak a családjával és az ismerőseivel, ha szeretne velem beszélni, akkor úgy is keresni fog még.
A lábam irtózatosan fáj még mindig. Holnap és egész jövő héten tuti nem fogok menni suliba így. Mára már fel sem tudok állni, annyira fáj, de állítólag pár nap alatt elmúlik a fájdalom és tudok „járni”. Igaz most is tudok, de az nagy sikolyokkal jár és a szomszédokat kímélni akarom a kappan hangomtól. Legalább, ha itthon leszek végre elkezdhetek gondolkodni a ruha együtteseken. Fel kellene vázolnom a koncepciókat és lenne végre honnan kiindulnom.
- Jó regge… - köszöntött hangosan berontva a szobámba Steph. – Te Jézus Isten! Mi történt a lábaddal? Ugye jól vagy? De mégis mi történt? Megtámadtak Niall rajongói vagy mi? Ugye nem tört el? – kérdezgetett miközben rémület ült arcára.
- Ennyi kérdést még életemben nem hallottam egyszerre – mondtam neki nevetve. – Nyugi nem történt semmi különös velem csak kiment a bokám és néhány napig pihentetnem kell – folytattam, de tudtam, hogy a körülményekre is kíváncsi így kénytelen voltam neki elmesélni azt a kis éjszakai lépcsős kalandomat Niall-el.
- Hát ez elég vicces – röhögött ki miután elmondtam neki. – Még hogy nem vagy macska. Ez jó.
- Na és veled meg Harry-vel mi újság? – kérdeztem végre én is kíváncsian.
- Hát elvitt egy moziba, igaz a film közepénél értünk be, de azt már úgy is megnéztem veled ezerszer, mert a kedvencedet adták.
- Az „A bőr, amelyben élek”-et? – kérdeztem nagyra nyitott szemekkel, mert az nem egy romantikus film.
- Igen, tudom, hogy nem egy randi film, de más helyre nem akartunk menni és csak ezt adták a legközelebbi moziban. De nem néztük sokat a filmet, mert kevesen voltak és úgy ültünk, hogy nem hallottak minket, így elég sokat beszélgettünk és eddig is gondoltam, hogy Harry irtó jó fej lehet, de hogy ennyire azt, nem hittem volna. Szinte minden témához, amit felhoztam volt valami hozzáfűzni valója és tök okosakat mondott. Nem is olyan éretlen, mint amilyennek azt sokan hiszik.
- És fogtok még találkozni ez után vagy ez volt az első és az utolsó úgy nevezett randitok, mert ezt végül is lehet annak hívni – érdeklődtem Stephtől.
- Jaa, persze fogunk még találkozni. Egy hét múlva ezen a napon, vagyis vasárnap el visz egy igazi randira. Megígérte – vigyorgott elpirulva.
- Ez aranyos tőle – mondtam kedvesen és örülve barátnőm sikerének, de közben arra gondoltam, hogy nekem milyen sokat kell várnom a következő Niall-el való találkozásunkra. Már, ha akar velem egyáltalán találkozni.
- Na de te meg Niall is találkoztok még ugye?
- Hát azt még nem tudom…
- Hogy-hogy nem tudod? Nem beszéltétek meg? Ez de egy pöcs! – mutatta ki felháborodását.
- Igazából arról van szó, hogy Niall nem jön vissza egy hét múlva, de ez olyan titok marad, mint hogy téged elhívott randizni Harry. El akarod mondani mindenkinek, de még sem lehet – mondtam szigorú tekintettel és úgy, hogy megértse, nem szabad elárulnia senkinek sem, amit mondani fogok neki.
- Mi? Miért nem jön vissza? – kezdte újra a kérdezést. – Ha egy hét múlva nem jön vissza akkor mégis mikor fog? Ne ülj már úgy ott, hanem mondd el gyorsan mi folyik itt.
- Jól van, jól van. Higgadj már le. Nagyon fel vagy pörögve – nyugtattam vállát simogatva. – Arról van szó, hogy mivel nagyon sokat bántották Niall-t, már nem bírta tovább és úgy döntött, hogy hosszabb időre utazik haza. Ne aggódj, nem marad otthon végleg és ki sem fog lépni a bandából, mindössze annyiról van szó, hogy néhány hétig nélkülözni fogják a fiúk, de hidd el nélküle is boldogulni fognak.
- Huhh.. Megnyugodtam – sóhajtott egy nagyot. – De ugye nincs harag az 5 srác között, mert én nem láttam rajtuk, de úgy látom, hogy téged tegnap beavatott Niall, szóval ha lenne ilyenről szó, akkor te tudnál róla. De ugye tényleg nincs?
- Nem, nem – ellenkeztem mosolyogva és rázni kezdtem a fejem. – Semmi ilyenről nincs szó. Mind a négyen megértették, hogy szüksége van Niall-nek egy kis magányra.
- Na, de most mesélj inkább arról, hogy mi történt még a kórházi látogatásotokon kívül az éjjel. Annyira furdal a kíváncsiság – kérlelt Steph és bebújt mellém a takaró alá. Elég hideg volt szóval nem csodáltam, hogy nem akart az ágyam sarkánál ülni és így kényelmesebb is volt neki. Láttam rajta, hogy mennyire éhezik az infókra, így nem várattam tovább és belekezdtem a mesélésbe.
Sok mindent nem tudtam elmondani, mert csak a sötétben ültünk egész éjjel a pusztában, de a csillagok, amiket néha látni lehetett, azok gyönyörűek voltak. Nem szerettem volna igazából mindenbe beavatni Stephanie-t, mert Niall megkért, hogy senkinek se beszéljek azokról, amiket nekem elmond, így csak a beszélgetésünk felét árultam el. Nagyon tetszett neki, hogy a szabad ég alatt vacsoráztunk és, hogy így el tudtunk beszélgetni egymással úgy, hogy még nem is ismerjük nagyon a másikat. A sztorizásom közben nagy mosoly ült az arcán és csillogó szemekkel hallgatta, ahogy áradozom az éjszaka történéseiről.
- Remélem az egy hónap alatt nem fog elfeledni és találkoztok még – mondta őszinte mosollyal arcán Steph, miután mindent elmeséltem neki. – Annyira jó boldognak látni. Újra megtelt élettel a szemed. Nem hittem volna, hogy James után még egyszer láthatlak így.
- Hát ezt én sem hittem volna – mondtam kicsit halkabban és lesütöttem a szemeimet. A mosoly arcomról eltűnt és a takarómat kezdtem nézni. Stephanie hirtelen felállt és kirohant a szobámból.
Ahogy James nevét meghallottam, kicsit elkeseredtem. Arra gondoltam mi lesz akkor, ha megint átvernek. Nem kellene ilyenen törnöm a fejem, mert nincs semmi sem köztem és Niall között, de én nagyon szeretném, hogy legyen. De viszont, ha kialakulna valami, akkor nem tudom, hogy meg tudnék-e bízni Niall-ben. Nem vele van bajom, ő nem tehet semmiről, hanem úgy meg tudnék-e bízni újra egy srácban. James nagyon elvette a kedvem a szerelemtől. Azért is meg fogom neki mutatni, hogy boldog leszek nélküle is…
